Római Katolikus Szent Jakab Templom 8693 Lengyeltóti, Szent Erzsébet tér 1.
Greguss János metszete (1870)
Történeti adatok
A középkorban Tótinak nevezett falu a Nagyberek mocsaras-lápos vidékéből kiemelkedő – az őskortól kezdve folyamatosan lakott – dombhátra települt igen korai időpontban. Első említésével 1116-1121 között találkozunk. Somogy megye királyi birtok volt, a település első lakói pedig a 10-11. században az Árpád-házi uralkodók által e birtok fegyveres vé-delmére letelepített délszláv katonák voltak. Származásuk hagyományát a falu neve (Tóti) ma is őrzi. Az Árpád-házi királyok politikájának következtében a délszláv kapcsolatok a 12. század folyamán is élénken tovább éltek. Ez a délvidéki kapcsolat nagy jelentőségű az igen korai, 12. századi templom stíluskapcsolatainak vizsgálata szempontjából, párhuzamai ugyanis arra a vidékre vezetnek.
A középkori falut a Somogyvárról a Balaton déli partja felé vezető egykori hadiút mellé építették, melynek évszázadokon keresztül fontos szerepe volt. A helység legmagasabb pontjáról, a templomdombról ez az út jól belátható, megfigyelhető volt (a 18. századig fontos őrhelyként is használták.) (A templom elhelyezkedését jól érzékelhetjük Greguss János metszetén.)
A tatárjárás (1241-1242) Somogy megyében is nagy pusztítást végzett. Nem tudjuk biztosan, de elképzelhetőnek tartjuk, hogy a templom 13. századi, részbeni összeomlása ezzel magyarázható.
A település folyamatosan lakott volt, még a török támadások idején sem néptelenedett el. 1660-ban a szigligeti vár tartozéka. A középkortól kezdve a Lengyel család volt a birto-kosa, s egyben a templom kegyura is. 1860-tól a birtok és a kegyuraság a gróf Zichy családé lett.
Buzsáki "Fehér kápolna"
A templom építéstörténetével összefüggő legkorábbi adatunk – 1184-1188 között – nem a lengyeltótira, hanem az attól mintegy 5km-re lévő, ma Buzsákhoz tartozó u.n. „Fehér kápolná”-ra vonatkozik, mely egy Ecclesia Alba, azaz Fehéregyháza nevű, elpusztult középkori település plébániatemploma volt. Mindkét épület helyszíni kutatása alapján olyan feltűnő hasonlóságokat látunk (azonos főpárkánymotívum, lizénás tagolás, a két középkori település közelsége stb.), hogy feltételezzük, a két templom azonos építő-műhely alkotása, pontosabban a buzsákinak előképe éppen a lengyeltóti lehetett. Ha a Fehér kápolnát már a 12. század végén oklevélben említik, ekkor ez sem épülhetett ké-sőbb. A buzsáki falusi plébániatemplom volt, a lengyeltóti pedig bizonyosan nem annak – hanem feltehetően szerzetesi templomnak – készült, ezért úgy gondoljuk, hogy az előb-bit másolhatták az utóbbiról. A szerzetesi templom hagyományát a lengyeltóti plébánián 1702 óta vezetett és becsben tartott Historia Domus (Plébániatörténet) őrizte meg.
Középkori forrásaink meglehetősen szűkszavúan emlékeznek meg magáról a lengyeltóti templomról. A pápai tizedjegyzékben (1332-1337) – melyből legtöbb Árpád-kori plébánián-kat ismerjük – nem szerepel, nyílván azért, mert akkor még nem volt plébániatemplom. 1426-ban viszont már két plébánosát, Mihályt, majd Pétert is említik a források. Ez az adat azt bizonyítja, hogy a templomot ekkor már plébániatemplomként használták.
A templom védőszentje „emberemlékezetet meghaladó idő óta id. Szt. Jakab apostol” írja a Historia Domus 1749-ben. Idősebb Szent Jakabnak a koraközépkor óta, egész Európában elterjedt kultusza volt. Így valószínű, hogy a 18. századi említés helyes, s a patrocinium az Árpád-kor óta nem változott.
A Historia Domus a 17-18. századtól kezdve rendkívül sok értékes adatot örzőtt meg mind a település történetével, mind a templom építéstörténetével, berendezésével kapcso-latban. Úgyszintén a Historia Domusban lemásolt Canonica Visitatiok (egyházi látogatá-sok) alakalmával készített összeírások is. Mindezek nagy segítségünkre voltak a feltárások során.
A templom építéstörténete
A 12. századi templom
Az első – román kori – templomot a 12. században kicsiny, szabálytalan, enyhén trapézba hajló négyzetes (kb. 8,5×8,5m) hajóval, sekrestye nélkül, centrális terv szerint építették, melyhez keleten három, egy fő és két mellékszentély csatlakozott. A templom két részét (szentélyek és hajó) diadalív választotta el egymástól.
A kutatás során azt tapasztaltuk, hogy a templom felépítményének míves kiképzése és az alapozások pontatlansága (vegyes anyaga és technikája) nincs összhangban. Ebből arra következtethetünk, hogy az építkezésen több – különböző kvalitású – építőmester is dolgozott. Így érthető, hogy a feltehetően négyzetesre tervezett hajót csak trapézra „sikerült” alapozni, a mellékszentélyek mérete eltérő lett, az északi ívet alapozás közben kétszer is módosítani kellett. Ugyanakkor az egységesen téglából épített felmenő falak kialakítása rendkívül igényes munka eredménye.
A plébániatemplom alaprajza és a 12. századi három szentély
A legdíszesebb kiképzést a szentélyeken, elsősorban a főszentélyen találjuk. A főszentély vízszintes lábazathoz ívesen csatlakozó lizénák (falsíkból kismértékben kiemelkedő fejezet és lábazat nélküli falpillérek) tagolják, melyek fent egyenes és kettős – középen konzo-lokra támaszkodó – félkörívekkel kapcsolódtak egymáshoz. Egyes ívek – a keleti és a déli oldalon – azokban a faltükrökben voltak, melyekbe ablakok kerültek. Az épségebn feltárt keleti, félköríves záródású, rézselt (kifelé és befelé szélesedő) ablakban került elő a templom egyetlen – fűrészfog motívumú – kőfaragványa. A főszentélyt díszes farkasfog-fűrészfog variációjú főpárkány zárta le, mely az egész templomon körbefutott: nyomait a déli, nyugati és északi falmaradványokon feltártuk.
A mellékszentélyek kiképzése valamivel szerényebb volt. A főpárkány azonos, csak a sarkokra került egy-egy lizéna, keleti ablakaik sima vakolást kaptak.
A főszentély feletti oromfal kelet felé kiugrott a mellékszentélyek feletti falsíkból. Ez a megoldás vagy a háromhajós épületre vagy annak imitációjára utal (lásd a rekonstrukciós rajzot).
A templom hajójának sarkait szintén lizénák hangsúlyozták. A déli hajófal ablakai elpusz-tultak, megmaradt viszont a nyugati homlokzat északi részén egy befalazott ikerablak.
A belső feltárások során tisztáztuk, hogy a főszentély járószintje 51cm-rel magasabb volt a hajóénál és középpontjában téglából falazott oltár állt. Szentségtartó fülkéje (pasztofórium) a déli oldalon volt. Pasztofóriumok a mellékszentélyekben is voltak.
A közel négyzetes hajó belsejének érdekessége, egyben a feltárás meglepetése az addig nem is sejtett, a falakkal egyidőben épített, boltozott, félköríves alaprajzú és záradé-kú ülőfülkesor. Ezek közül kettő már a mellékszentélyekbe – azok déli, illetve északi oldalára – esett. A templom déli felében kilenc falfülke lehetett. A diadalíven román kori ülőfülkéket nem találtunk.
A templom északi felében megmaradt falfülkék a délieknek megfelelően szimmetrikusan épültek. Sajnos a 19. század végi bővítéskor ezek elpusztultak, közülük csak hármat tudtunk feltárni, illetve azonosítani.
A kutatás jelenlegi állása alapján azonban joggal feltételezzük, hogy a templomban a 18, valóban ülés céljára szolgáló falfülke volt. A 70cm külső szélességű, 40cm mélységű fülkékhez tartozó első periódusbeli terazzo járószint (meszes habarcsba kevert és elsimított téglazúzalék) a hajóban a fülkék aljától lefelé 43cm-re húzódott.
A középkori templombelső az ülőfülkékkel
A hajó nyugati végében – valószínűleg boltozatos – karzat állt. A nyugati fal mindkét oldalán, azzal egybeépítve feltártuk a karzattartó falpillérek alapozását és felmenő részük egy darabját. Ezzel együtt a velük szemben álló pilléralapokat, illetve azok egy részét szintén feltártuk a hajóban. Ezeket később – a 18. században – megköpenyezték, illetve átépítették.
A templom kívül-belül fehérre volt meszelve, legalábbis más festésnyomot nem találtunk. Még az elő periódusban, annak a végén – esetleg rövid idővel utána – tervmódosítás történt, a nyugati homlokzat elé toronypárt építettek. A templomot először tornyok nélkül tervezték, hiszen a karzatra vezető lépcső ikerablakát, a lizénákat és a főpárkány díszítését itt is megépítették. Ennek ellenére nem sokkal később – feltehetően az első templom mesterei – felépítették a 2 méteres belméretű tornyokat is. A két építkezés időbeli – s egyben műhelybeli – közelségét az azonos építőanyag és technika alkalmazása bizonyítja. A két tornyot egy kissé előreugró fal kötötte össze, ahonnan díszes bejárat vezethetett az előcsarnokba, melyet az 1752-es építkezések miatt pontosan rekonstruálni nem tudunk. A feltárások során az északi torony alapozásában díszítetlen, egyik végén ívesre faragott, 12. századi sírkövet találtunk.
Mint bevezetőnkben már említettük a templom centrális megoldása, három szentélye a 18 falazott ülőfülkéje alapján úgy véljük, hogy egy szerzetesi közösség számára épült. Ennek az épülettípusnak – melyhez hasonlót a magyar emlékanyagból eddig nem ismerünk – analógiái Dalmácia és a mediterrán vidék felé vezetnek.
A 13. századi helyreállítás
Még a 13. század folyamán a templom súlyosan megrongálódott, részben összedőlt. A déli hajófal középső szakasza teljesen kiszakadt, a nyugati homlokzat megsérült, az északi mellékszentély boltozata összedőlt, magával rántva az oldalfal egy részét is. A pusztulás oka valamilyen természeti katasztrófa (földrengés, villámcsapás) vagy talán a tatárjárás lehetett. A déli oldal sérülése még magyarázható volna az alapozás gyengeségével, egyenetlenségével, talán még az ülőfülkék sorával is, de az északi mellékszentélyé semmiféleképpen, mivel itt kellő mélységű és erősségű alapozás volt. A helyreállítást a 12. századi templom építőmestereinél jóval gyengébben képzett kőművesek végezték.
Az északi mellékszentélyt belül újraboltozták, román kori ablakát ismét megépítették, a diadalív sérülését kijavították, a főszentélyben kisebb átalakításokat végeztek. Kívül is megpróbálták visszaállítani az eredeti állapotot, újrafalazva a főpárkányt, de mivel az alsó – farkasfog – részt túl magasra rakták, így a felső – fűrészfogas – díszítésre már nem maradt hely.
A kiszakadt déli hajófalat is újraépítették, de úgy, hogy belül 18cm-rel vékonyabbra – az eredeti falsíktól visszaugratva – falazták. Ugyanígy javították ki a nyugati falat. A falvékonyítás okát nem ismerjük, talán az építőanyag hiánya lehetett. Bizonyos azonban, hogy ekkor már nem igényelték a falfülkéket – legalábbis azok ilyen nagy számát.
A déli hajófalon három, az első templom főpárkányánál magasabban lévő kifelé-befelé rézselt, félköríves záródású – szintén román kori – ablakokat nyitottak. Közülük a keleti teljesen, a középső félig maradt meg, a nyugatit azonban később, a barokk ablakokkal tüntették el. A hajóra új főpárkányt nem építettek. Az egész külsőt ismételten fehérre meszelték.
Az átalakításkor a hajóban új padozatot raktak le téglából. Ezzel a szentély és a hajó közötti járószintkülönbség 43cm-re csökkent. Valószínűleg ekkor építették az 1749-ben romosnak említett sekrestyét is.
Építkezések a török hódoltság alatt és után
A török hódoltság másfélszáz esztendeje, a hol felújuló, hol ellanyhuló harcok alatt és közben a templom megsérült, két nyugati tornya és sekrestyéje romossá vált. A falu azonban – más községektől eltérően – nem néptelenedett el, sőt szaporodott is a környékből ide menekültekkel, dalmát és horvát betelepülőkkel. A templom folyamatosan használatban volt. Ezért a török utáni állapotleírás – a számunkra oly becses 1749. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvébe – egy viszonylag jókarban lévő templom leírása került. Idézzünk azonban itt magának a szövegnek egy részletét:
„A templom egész épületét jó karban, tisztán és kellő díszben tartja a község… Hajó-jának széle-hossza majdnem ugyanakkora, mostanában alig lehet hozzá hasonlót látni. Nagyon kicsiny boltozott szentélye van, mely a sokasodó nép szükségének megfelelően észak és dél felől, a hajó falainak hosszában paraszti munkával ki lett bővítve és falép-csővel ellátva… Az egész padozat égetett téglával van lerakva… Kívülről jól látszanak a sekrestyének és a tetemháznak (ossarium), továbbá a templomkapu előtt mintegy két toronynak alapfalai.” „Kívül-belül tisztességesen be van vakolva és meszelve…” és „a tetőre van építve egy zsindellyel fedett tornyocska, vas kereszttel.” A fenti idézetben leírtaknak és a feltárások eredményeinek egybevetése után a következőkben összegez-hetjük a török idők alatti, de főleg a közvetlenül azt követő építkezéseket.
A nyugati oldalon a két középkori torony és az azokat összekötő fal leomlott. A falakat valószínűleg vissza is bontották, csak az alapozások, esetleg csekély falcsonkjuk maradt meg.
Belül a hajóban ugyanezen az oldalon a korábbi karzatot jelentősen átalakították, a tartópilléreket megköpenyezték. A karzatra a nyugati fal északi sarkában új, nagyméretű csigalépcsőt vezettek fel. Ehhez viszont el kellett pusztítaniuk az itt lévő 12. századi ikerablakot és az alatta lévő ülőfülkét. Ezzel egyidőben a padozatot téglával burkolták.
A megnövekedett hívek számát azonban ez a karzat sem tudta befogadni, ezért arra me-rőlegesen, a hajó déli és északi fala mellé is építettek egyet-egyet fából. Így még sötétebbé vált a belső tér, hiszen a három kisméretű, keskeny középkori ablakon át kevés fény szűrődött be. Ezért e három ablak meghagyásával, azok alatt és között még két nagyméretű ablakot nyitottak. Ugyanakkor a déli oldal elé állított fakarzatról a diadalív falát áttörték és a főszentély boltozata feletti tetőtérbe vezető keskeny csigalépcsőt építettek. Ezt minden bizonnyal – védelmi célból – azután tették, miután a nyugati oldalon álló tornyok elpusztultak. Mint – ahogy már említettük – a környék legmagasabb pontján álló épületből jól szemmel tarthatták a vidéket, melyre ebben az időben nagy szükségük volt.
Ugyanekkor a szentélyek bizonyos részletein is változtattak. A főszentély déli ablakát kiszélesítették, keleti ablakának könyöklőjét pedig először 50cm-rel megemelték, majd később befalazták. Az átalakítások az oltárok felállításával, illetve cseréjével függtek össze. Az ablakkönyöklő megemelését valószínűleg a gótikus oltár felállítása tette szükségessé, míg a teljes befalazást a – ma már nem létező – korabarokk oltár elhelyezése indokolta.
Ahhoz, hogy – fogalmunk legyen – miként nézett ki a 18. század első felében meglévő oltár, idézzük az 1749. évi egyházlátogatás jegyzőkönyvében leírtakat: „A szentélyben álló főoltár Szt. Jakab apostol tiszteletére van szentelve; asztala feletti illő felépítmény asztalos és szobrászmunka. A község csak festés nélkül készítette: A kegyúr aranyoztatta be. Középen van Szent Jakab festett képe, feljebb pedig Sz. Mária szobra, ölében a kis Jézussal, végül a tetején Szt. György vértanú szobra. Az oltár kapucskáinál („portula”) Szt. Péter és Szt. Pál apostolok szobrai. A második mezőben Szt. Katalin és Borbála szüzek szobrai állnak. Végül legfelül két koronázó angyal. Az oltárhoz van építve a festett és aranyozott szentségház, felette kétoldalt angyalok gyertyatartókkal szentségkitételhez.” Ez a leírás egy elpusztult, háromszintes, későreneszánsz vagy korabarokk oltár emlékét őrizte meg a művészettörténet számára.
A két mellékszentélyben szintén állítottak oltárokat. Mivel azonban azok magasak voltak, a középkori ablakokat befalazták és felettük egy-egy körablakot nyitottak. A mellékoltárokról az 1749. évi jegyzőkönyv így emlékezik meg:
„A kőből épült északi oltár felett felépítmény gyanánt egy szép festett feszület két nagy angyalszoborral; a kegyúr készítette. … A déli kőoltárnál hátlap gyanánt a Szeplőtlenül fog. Szűz tisztes szobra áll két angyallal, mindezek rendesen be vannak festve és aranyozva a b. e. helybeli plébános, Bobus János költségén.”
A két kvalitásos szobor, ma is a templomban látható. A feszület restaurálása során 1746-os évszám került elő. Valószínűleg a Mária szobor készítésének időpontja is ehhez az évszámhoz köthető.
1752-1753. Lengyel Gáspár építkezései
A török utáni jelentős, az egész épületet átformáló építkezést szerencsénkre mind személyhez, mind időponthoz pontosan tudjuk kapcsolni. A Historia Domusból arról értesülünk, hogy a nagyszabású – két évig tartó – munkálatokat 1752-ben kezdte meg a templom kegyura, Lengyel Gáspár.
Az ekkora már divatjamúlt román kori ornamentikát (a párkányokat, lizénákkal tagolt faltükröket) elfalazták. Ugyanakkor a főszentélyt körben megköpenyezték.
A hajó sarkain a román kori falpilléreket szintén megköpenyezték és hangsúlyos barokk fejezetekkel díszítették. Ezzel egyidőben a mellékszentélyek szélső lizénáit levésték.
A kegyúr a templom alá maga és családja temetkező helyéül nagyméretű, bolto-zott kriptát építtetett. Sajnos így szinte az egész középkori hajó belsejét megsemmisí-tette, elpusztítva ezzel az északkeleti részen lévő korábbi (16-17. századi) kriptát is. A kriptába a hajó tengelyében, a nyugati oldalról lépcsőn lehetett lemenni. A lejáratot simára csiszolt vörösmárvány fedlap takarta. Az 1806-ig használt, többször kifosztott sírboltban 15 koporsót találtunk. A fekete selyemmel letakart fakoporsók hosszabbik oldalain a nevek, a rövidebbik végeken IHS monogram, egy-egy koszorú vagy virágdísz, rozetta volt kiverve – mára már zöldesre színeződött – ezüst, ezüstözött szögekkel.
A Lengyel család kriptájának vörösmárvány fedlapja
A kriptaboltozat magasságához alkalmazkodva a hajóban nagyon elegáns, nagyméretű szürke kőlapokból kirakott burkolatot fektettek le, melyek közül hatásosan emelkedett ki a kripta fedlapjának sötétvörös színe.
Lengyel Gáspár egy új, kősisakos, a mainál alacsonyabb toronnyal is bővítette a templomot a nyugati oldalon. Ennek alapjául az itt található korábbi maradványokat, a középkori tornyok belső alapozásait és az azokat összekötő nyugati fal alapozását használta fel. Az ottlévő korábbi bejáratot elbontatta és a toronyaljból új, barokk ajtót nyittatott a hajó felé. Ugyanakkor az új torony első szintjéről a nyugati karzat felé is építtetett egy hasonló ajtót.
A templom terének még jobb megvilágítása érdekében a korábbi ablakokat befalaztatta és helyettük három nagyméretű ablakot nyittatott a hajó déli falán.
A kegyúr nemcsak a templomot építette át saját kora stílusában, hanem egy „jó nagy” orgonát és mellékoltárt is adományozott. Valószínűleg ezt az oltárt említi a Historia Domus Nepomuki Szt. János nevén. A diadalív déli oldalán – a fő és a déli mellékszentély között – egy formailag a román koriakat utánzó falfülke került elő, melyet talán pontosan ennek az oltárnak az elhelyezésére másodlagosan véstek a falba. Az épület kis mérete és az oltárok ehhez képest nagy száma csak ezt az elhelyezést tette lehetővé.
Feltehetően még Lengyel Gáspár építkezéseihez köthető a barokk sekrestye megépítése: 1749-ben csupán „alapfalai”-t említik a források, 1882-83-ban viszont már „tágas sekrestyé”-t bontanak le.
A templom belsejéből nyíló kriptalejárat használata valószínűleg nehézkessé vált, ezért – 1752 után, de még 1882 előtt – megszüntették és a hajó déli oldaláról, kívülről nyitottak egy másodlagos lejáratot., mely fölé kis előépítményt is emeltek. Ezt az állapotot örökítette meg Greguss János 1870-ben megjelent metszetén.
1882-83. A templom kibővítés
A 19. század végére a templom szűknek bizonyult. Ezért 1882-83-ban az akkori kegyúr, gr. Zichy Nepomuki János a kis templomot megnagyobbítatta. Mivel azonban a kelet-nyugat irányú épületet hagyományos módon – nyugat felé – bővíteni nem lehetett, ezért a templomhajó északi oldalfalát és az itt álló barokk sekrestyét lebontották, s az épületet északi irányba hosszabbították meg. Ezzel a kelet-nyugat tengelyű templomot dél-észak irányúvá alakították át, így a román kori hajóból a 19. század végén szentély, a középkori szentélyekből pedig – felfalazással – sekrestye lett. Ugyanakkor a barokk nyugati karzatot lebontották, a még meglévő román kori ülőfülkéket pedig elfalazták.
Az 1882-83-ban bővítésként épített rész és az 1911-ben felszentelt Kálvária
A Lengyel család temetkezőhelyét, a hajó alatt húzódó kriptát befalazták, kis előépítményét elbontották. A tornyot egy szinttel megmagasították, a homlokzatokat új főpárkánnyal díszítették.
A teljesen átalakított belsőbe új burkolatot fektettek le. A főoltárt a déli fal elé állították, a hívek padsorai vele szembe az új hajóba kerültek. A Historia Domus szerint „…a külsőleg-belsőleg igen csinosan restaurált templomot 1883. szeptember 16-án áldotta meg Bohár László akkori plébános és ker. esperes a patronus család részvételével…”
Egy évszázadig a templomon már lényeges átalakítás nem történt. Bővült azonban környezete. 1911-ben szentelték fel a templom nyugati homlokzata előtti meredek domboldalra állított Kálváriát, mely az 1904-ben emelt kereszthez vezet fel.
A helyreállított templom
1989-ben a lengyeltóti egyházközség saját erőből elkezdte a község keleti végében álló templom tatarozását. A munkák során hamarosan felszínre kerültek azok az értékes középkori részletek, melyek jelentősége miatt tervbe vette az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (akkor OMF) az épület kutatását és tervezését. A régészeti és művészettörténeti feltárás után sikerült tisztázni a templom azon építéstörténetét, melyet az előző fejezetben röviden ismertettünk. Ezzel körvonalazódott a tervezés feladata: úgy bemutatni a közel nyolcszáz éves templom értékeit, hogy közben a használhatóság se csorbuljon, de a látogatók is maradéktalanul megtekinthessék azt. A helyreállítás terveit Hoppe Lászlóépítész készítette. A kivitelezés 1996-ban fejeződött be.
A legfontosabb feladat a középkori tömeg belső terének és külső megjelenésének visszaállítása volt. Az elbontott északi fal közepére helyezett szembemiséző oltárral lehetőség nyílt a régi és az új rész egységének megtartása mellett, egyben azok szétválasztására is. Az összetartozást a középpontba állított – mindkét irányba használható – oltár és az egységes múlt század végi mennyezet jelzi. Ugyanakkor a két rész elkülöníthetővé is vált. A 19. század végén épített hajó változatlan formában maradt, benne csak újabb, és a múlt század végéről származó berendezés nyert elhelyezést. Ezzel a másik rész, a szentélyként működő középkori templom csaknem minden értékes részlete bemutatható lett, méltó környezetet adva a restaurált tárgyaknak is.
A templombelső a főoltárral
A három középkori szentély kibontásával a tervező visszaállította a centrális tér eredeti arányait. Ugyanakkor a nagy ablakok befalazásával és a helyreállított keskeny résablakokba illesztett vékony ónix lapokkal, a rajtuk átszűrődő fénnyel sikerült visszaidéznie a templom 12. századi – kicsit mediterrán – hangulatát. A teljes középkori térélményt azonban nem volt mód maradéktalanul megteremteni. A kripta boltozata miatt csak az 1752-es barokk járószintet lehetett – az egykorira utalva, világos csiszolt mészkőlapokkal – bemutatni. Csak jelzésszerűen – visszaépítés nélkül – kerültek bemutatásra az ülőfülkék és a nyugati karzattartó falpillérek.
A barokk kori állapot bemutatásából, a már említett burkolat mellett a nyugati karzatra nyíló ajtó és a mellékszentélyek középkori ablakai felett visszafalazott körablakokat kell kiemelni.
A külső helyreállításnál – a belsőhöz hasonlóan – szintén a középkori periódusok bemutatása volt az elsődleges cél. Ehhez kapcsolódóan mind kívül, mind belül az eredeti színezés (törtfehér, fehér) került visszafestésre.
A nyugati homlokzat elé, a barokk torony két oldalára, a középkori tornyok jelzésére, azok alapfalaira egy-egy új épületrész készült. A szentélyek kibontása után a sekrestye funkcióját úgy kellett áthelyezni, hogy a belső terek ezzel ne csökkenjenek. Így kapott helyet a sekrestye az egyszerű megjelenésű, meredek lejtős tetővel fedett új részekben.
A középkori két torony alapjára épült meredek lejtős tetejű sekrestyék
Az értelmezhetőség megkönnyítésére a visszabontott, elvésett felületek (déli hajófal belső része, lefaragott lizénák, stb.) ebben az állapotukban lettek meghagyva. A befalazásokat és új felfalazásokat (déli ablakok, nyugati toronypár, stb.) pedig nyers téglafelület jelzi.
A templom berendezési tárgyait az épülethez hasonlóan többször átalakították. Az eredeti kompozíciókból már korábban kiemelt értékes tárgyak restaurálva, a középkori részben kaptak méltó helyet. Kivételt képez a keresztelőmedence, mely liturgikus szempontból a 19. századi északkeleti végébe került. A vörösmárvány medence fa fedelét Keresztelő Szt. János álló és Jézus térdelő alakja díszíti. A míves kiképzésű szoborcsoport 18. századi barokk munka.
A főszentély tengelyébe egy konzolra került a Szeplőtelenül fogantatott Szűz festett, aranyozott faszobra. A nagyon kvalitásos barokk faragvány a bal lábával holdsarlón, jobb lábával a kígyó fején álló Mária alakját ábrázolja (Holdsarlós Madonna). A 18. század első felében készült szobor a déli mellékszentély oltárához tartozott. A másik mellékszentély oltárához tartozó – 1746-os évszámmal datált – feszület a déli hajófalon kapott helyet.
Szintén a déli falra kerültek az egykori főoltár képei. A nagyméretű – zarándokként ábrázolt – Szent Jakab képe és a felette elhelyezett Páduai Szent Antal képe egyidős, 18. századi alkotás. Az alattuk függő harmadik – a Három napkeleti bölcset, mint három földrész (Ázsia, Európa, Afrika) képviselőjét ábrázoló – festmény már a 19. század első feléből való.
Végül az északi fal megmaradt falcsonkjain került elhelyezésre az a két 18. századi barokk festmény, melyet feltehetően Lengyel Gáspár özvegye, Sztrányai Júlianna adományozott a templomnak. A torony felé lévő Szent Annát, a szentélyek felé eső szent Júliannát (az özvegy védőszentjét) ábrázolja.
E pár sorban bemutatott, a közelmúltban helyreállított műemléktemplom a magyar építészet igen jelentős, egyedülálló darabja. Megtekintése után érdemes még ellátogatni az innen pár km-re fekvő, Buzsákhoz tartozó – 12. századi, szintén nemrég felújított – Fehér kápolnába is, melynek restaurált korabarokk (1701) oltára a buzsáki plébániatemplomban lett felállítva.
B. Benkhard Lilla – Lukács Zsuzsa
A feltárásban és a helyreállításban közreműködtek: B. Benkhard Lilla régész, Lukács Zsuzsa művészettörténész, Simon Zoltán történész, Hoppe László építész, Andor Eszter statikus, Varbai Ilona és Mihály Ferenc restaurátorok.
Takács Klára és Gulyás Dénes duettje a Kálváriában (1988)
Az 1996-ban befejeződött feltárás és felújítás után 2000-ben díszburkolatot kapott a Templom tér, antik hatású kandelláberekkel és padokkal. A téren álló régi iskolaépületet felújították és szolgálati lakásokat alakítottak ki benne. 2009-ben Dr. Takács Lajos, tabi plébános által készíttetett Szent Erzsébet szobor került a térre, amely után a Szent Erzsébet tér nevet kapta.
